vágyakozás

Minden azzal kezdődik, hogy elkezdesz vágyni valamire, olyan dolgokról kezdesz fantáziálni, amikről korábban még csak nem is álmodtál, és mielőtt feleszmélhetnél, villámcsapásszerűen önt el a szeretet és az izgalom. Azon kapod magadat, hogy úgy viselkedsz, mint egy megszállott drogfüggő, ha nem kapod meg az adagod, rosszul vagy, megőrülsz, és a díler, aki korábban folyamatosan termelte benned a vágyat, most mégis megvonja tőled a vágyott szert, amit korábban ingyen és bérmentve adott. Azon kapod magad, hogy lefogytál, reszketsz egy sarokban és a lelked is eladnád, ha még egyszer kapnál belőle. Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled, és úgy néz rád, mintha még sohasem látott volna. Az a vicces, hogy nem hibáztathatod, hiszen nézz csak magadra, igazi csődtömeg vagy, igazság szerint te sem ismersz magadra. Végül eléred a vak szenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat.

hihetetlen augusztus

a barátok közelsége, az ahogyan az ember mellett állnak a mai napig olyan érzéssel töltötte el a szívem, hogy nem is éreztem egy esetleges szerelem hiányát.
minden szükséglet kielégítő volt, a közös együttlétek, a nevetés megvolt, mind önfeledten.


de egyszer csak...bátorságot veszel és bejelölsz valakit, akit valószínűleg még nem is láttál.
pár nap és felborul minden. még találkoztok is. hihetetlen hogy mindketten belementek. ismeretlen...vakrandi?!
no de azért ne siessünk annyira, hiszen még semmi sem történt. de most fohászkodjak, hogy történjen valami?
vagy hagyjam, hadd folyjon a folyó a saját medrében?


van-e vajon egy természetfeletti erő, amit sorsnak hívunk? már minden el van rendelve, s nem is tudnánk befolyásolni?
ezt megválaszolni nem is tudnám. de annyiban azért hiszek, hogy nem véletlenül találkozunk emberekkel, nem véletlenül ismerjük meg a jövőbeni házastársunkat, hiszen véletlenek nincsenek, mindennek oka és okozata van, már ha csak a világ alapját képezző kauzalitást nézzük is.
mégis, talán az emberben jobb életérzést kelt, ha úgy hiszi: még is csak tudok valamin a saját akaratommal változtatni, nem sodor az ár, nem vagyok kitéve az élet minden ártalmának...

s néha, jó dolgok is történnek azért. hiszen a szerelem megtalálása, már ha csak az érzés felröppen hihetetlenül eufórikus érzés. hiába ezek a semmirekellő pillangók...
lehet lesz valami, lehet, hogy nem. nem tudom. de annyi biztos, hogy érzelmekre szükségem lesz.




töménytelen érzelemre.

a nyár

vajon mit hoz majd a nyár?

nem hiszem, hogy lenne olyan ember a Földön, aki erre választ tudna adni. ahogyan telnek az évek, időről időre másak a kívánalmaink. mert olyan jó lenne ha idén végre történne valami. valami ami fenekestül felforgatja a megszokott mederben folyó drasztikusan unalmas és monoton életünket.
nehéz kérés lenne ha azt mondanám, legyen az a lágy szellő ismét egy hatalmas tornádó ami duzzadjon akkorára amekkorára csak tud?
de a tornádók eltűnnek... jönnek, pusztítanak, nyomot hagynak és lehet hogy sebet is?
megéri-e félni az ismeretlentől? vagy mindez csupán önmagunk feltárásának egy új módja? érzelmi megnyilvánulásainkat emlékekhez kötjük. minden és mindenki kivált belőlünk valamilyen fajta érzést legyen az jó vagy rossz, sőt leggyakraban mindkettő.
vagy legyen az a lágy szellő olyan amilyen? simogatja az arcodat és mintha a szíved telne meg aranysugár folyadékkal. legyen ez lassú felismerés és közös út az ismeretlen vizeken?
számomra mindezek olyanok mint a színek. mikor az ecsetet a festékbe mártom gondolkozok. legyen-e most erőteljes, tele érzésekkel és motiváltsággal, elhatározással, szilárd önbizalommal teli ragyogóan tiszta szín...

vagy keverjük a színeket? vigyünk bele egy kis bujaságot, egy kis bizonytalanságot, egy kis kiismerhetetlenséget?

gondolkoztassuk-e el az embert hogy ez most lila vagy már egészen fekete?

lehetséges hogy minden munka más fajta eljárást kíván. a körülmények meghatározóak. legyek eltökélt és ne remegjen a kezem vagy remegjen annyira mint egy száj ami az újabb és újabb csókért kiált?

túl sok a romantika. fájdalmasan elkorcsodultunk mégis érzelmileg. a telefonfülkét valahogy nem tartom ideális helynek egy olyan tevékenységhez mint amilyen a szerelem. főleg nem olyannal akit nem is ismerek.
érzelmi sekélyesség. ez lenne bennünk? csak azért mert hiányzik az ölelés és a teljes odaadás, az egymás kitapasztalása az egymásra figyelés... igen lehet itt gyökerezik a probléma.

de vajon mit hoz a nyár? hát semmiképpen nem ezt. az érzelmi sekélyesség álljon távol.
és talán maradunk a szokásosnál.

hope

"és újrakezdjük. mert ez a dolgunk."

ennyi sok negatív élmény után valahogy mindig kételkedni kezd már az ember, hogy vajon mikor és kinek a személyében jöhet el az az isteni és teljességet adó érzés, amiről már oly sokszor írtam.
sokszor írtam bár mégis körvonalazhatatlan. próbáljuk megfejteni, kitapasztalni. néha úgy érezzük, fikarcnyit sem konyítunk az egészhez.
és egyszer csak még is bebizonyosodik, hogy talán nem is kell ezt megfejteni. így jó, ahogy van. körvonalazhatatlan, kontúrok és határok nélküli.
és ha egyszer sikerül is elérnünk azt, hogy érezzem: milyen is ez?...
akkor nem merül fel bennünk, hogy oly fiatalok vagyunk még, sokszor mondják, hogy nem egy szerelem van az életben és egyéb hétköznapi közhelyek. de persze erre gondolni sem merünk. tudjuk, hogy mindez olyan illúzióromboló, de még is van benne valamilyen szinten igazság. de nem törjük rajta magunkat, élünk a pillanatnak, mert jó érzés a pillangó-effektus a gyomrodban.

vajon lehetne azt elhamarkodott szerelemnek nevezni, amikor egy, még soha négyszemközt nem is látott személy gyújt lángra valamit benned és úgy érzed: nincs az az isten aki eltérítsen tőle.
az ideál megtestesítője, minden szempontból tökéletes.
és beleéled magad. nem mondom, hogy ismét, mert ez most nem olyan helyzet. a körülmények állandó körforgásából kifolyóan ez teljesen más. minden adott.
ugyanakkor milyen tágan értelmezzük a "házi nyúlra nem lövünk"-szabályt? fontos szabály.

külső szemlélőként tapasztalatból mondhatom, hogy a túl sok közös szál, a túl sok közös kapocs barátok terén egy fiatal korú pár esetén szinte mindig vezet valamilyen konfliktushoz, mert sokaknak nincs is jobb dolguk 20 éves kor előtt, minthogy rólad beszéljenek.
"Ki szarral hadakozék, szaros lészen az maga is" - ahogyan Balassi is megírta.
ha a szerelem vezérel, félő, hogy elvakít. tisztán kell látni, spektrum 360 fokban.

nem akarok messzemenő következtetést levonni, de van valami a láthatáron. sivár pusztai szerelmi életemnek apró szellőcskéje suhanhat át a tájon.
ha csak nem lesz valahol egy erdő, ami felfogja az erejét.

villámlik mennydörög

villámlik, mennydörög....


sűrű a jelenlegi élet. talpam alatt sár és ingovány.
egy elgondolkodtató kérdés lehet talán az, hogy jó érzés-e az, ha az ember elfoglalt. kölcsönöz-e ez egy olyan érzést az embernek hogy: nem avgyok én annyira haszontalan, hisz oly sok mindenből kiveszem a részem.
vagy ez csak egy kivetülése saját megfelelni akarásunknak? az érzés, hogy nem vagyunk olyan emberek, akik az emberiség kárára vannak, nem akármilyen.
de vékony fátyol lenne ez szemünk előtt, ami feltartóztathatatlanul mozog jobbra balra és néha...
meg-meglátjuk az igazságot?

...vágtatnék tovább veled az éjben...

s mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik ilyenekkel vannak körülvéve? a tudat, hogy kevesebbnek érzi magát az ember mellettük, óhatatlanul felmerül. de valahogyan az is, hogy ez már súlyosan erőltetett. szánok magamra időt, ki vagyok békülve magammal. a képem nem torz a tükörben. természetesen vannak emberek akiket nem érdekel saját környezetük és ők olyanok amilyenek. őket igazán nem hatja meg a kisebbségi komplexus. de mindenkinek van ilyenje valamilyen szinten. ha csak belegondolunk...

...szilánkos mennyország, folyékony torztükör...

csak próbálj, próbálj megfelelni, míg nem te ülsz abban a bizonyos szarvasbőrrel húzott bőrfotelben! kizsigerelnek, kisajtolnak, leszívják az utolsó csepp véred, DE

mindezek végeztével mennyivel több leszel!!

...ez tényleg szerelem!

képes vagy-e még...?

egy új barátság támadt fel a halál porából.

azt gondolná az ember, hogy egy kisebb vita után, minden a régi tud lenni. az önfeledt percek, nevetés, egymás szórakoztatása. a mindig várt találkozások, mikor minden zsigeredben várod már és hullámokban tör rád az izgalom, amit áltatva magadat, a hideg időnek tudsz be.

de ezek az idők elmúlnak.

borzasztóan rosszul tudja magát érezni az ember olyankor, ha egy barátnak folyamatos lelki sérüléseit kell ápolgatni, és folyton figyelmeztetni, hogy többet ilyet ne csináljon és legyen óvatos. de mégsem az, folyton térdig gázol a futóhomokban. nyújtod neki a botot, de képtelen megfogni.

valami miatt megzuhant. testileg-lelkileg.

számos alkalommal bizonyságát adja barátságotoknak, könnyen kifejezésre tudja juttatni. ugyanakkor értelmetlenül állsz hozzá azokhoz a dolgokhoz, hogy vajon miért....de miért beszél úgy veled mint gazda a kutyájával. meg kellene ragadnia a lehetőséget, hogy egyáltalán van még valaki számára, aki törődik vele és végighallgatja, anélkül, hogy aztmondaná: "szardd le."

más világ. ahány ember annyi gondolkodásmód. némelyikükkel ma már nem sokra viszik, és pont ez a legborzasztóbb az egészben, hogy ez az agy értékes lenne, csak teljesen rossz irányba fordult már az utóbbi időkben.

ok és okozat. mindennek van következménye, az élet akár egy egyenlet. ha történik valami, az egyenlőségjel másik oldalán több lesz, mint amennyinek kellene lennie.

egyesek hamar elvégzik a kellő műveletet, mások gondolkoznak, s közben időt veszítenek. akár egy dolgozat. vannak, akik értik az egyenlet lényegét és van akik nem.

hogy az élet milyen jegyet ad...az közvetve a képességeinken és az érzelmeken múlik. mert az ember mégis csak

ember.

Aronofsky

"-az utolsó estén az édesapjáról mesélt, aki meghalt. de nem hitte el.
 -Izzy...
 -ne, ne ne! figyelj! figyelj...! azt mondta: ha ki akarnák őt hantolni...nem találnák. egy magot ültettek a sírra. a magból fa lett. Moses szerint az apja része lett a fának. belenőtt a fába... a virágba. egy fecske evett a gyümölcséből, és az apa a fecskével repült. azt mondta: a halál a beteljesüléa útja...így mondta:... a beteljesülés útja."


létezhet-e olyan ember, aki a halál előszelét érezve kedvesének fülébe suttogja mindezt? nem törődve a szerelme érzéseivel, csak a színtiszta, kíméletlen igazság. 
mert ez az igazság.
a forrás cmű film gondolkoztatott el mindezen. Aronofsky hihetetlen alkotói munkájának nem is olyan régi gyümölcse ez. 
a rákkutató férfi, ki mindent megtesz kedveséért. az életét is adná. mert "a halál egy betegség...és én le fogom győzni. van ellenszere"


de átültethető-e mindez a hétköznapi világba? hadilábon áll-e az a teória, hogy ha nyügössé válik a kapcsolat, ha az egyik fél elnyomja a másikat, akkor menekülünk?


és mitől menekülünk? a tehertől, ami úgy érezzük összeroppant minket? annak látványától, ahogyan az, kinek mosolya, nevetése egykor olyan kedves volt számunra, és bármikor lelket önött belénk - most élete végét járja?


vagy egyszerűen csak a felelősség alól próbálunk minden áron kibújni? a korlátok nélküli szabadság, a szerelem üdítő érzésének elmúltával mi marad nekünk vagy neki? a megszokás és a tűrés?


és mi marad egy olyan férfinak, aki keservesen keresi a halálból kivezető utat? az utat ami a spiritualizmuson át vezet, az öröklétig...


a film mindezt tökéletesen mutatja be. reinkarnációk sora, az élethez való megrögzött ragaszkodás, az élni akarás, a szerelem mindent életben tartó vestai tüze. az eltávozott kedves újra életre hívása a fő cél. mikor a találkozás végre megtörténik, a film katarktikus hatásokat vetít elénk.


a férfi a nő közvetítésével ráébred, hogy az élet olyan apró, oly illanékony, hogy nem érdemes ennyire ragaszkodni hozzá. az egyesülés az újvilágban, a túllétben lesz meg.
mert "Together, we will live forever" - Együtt örökké élni fogunk.


hiszek. mert kell a hit. hinni egy nálam magasabb rendűben. érezni, hogy figyelnek rám, és az emberi érzések nem csupán vegyületek reakciói az agyban. 
hinni akarom, hogy ez tisztán isteni eredetű. 


és ki fogja ezt nekem megcáfolni? senki.