a teljesség

Kés/Alatt So1E1o:

Olyan ez, mint amikor kiskorodban elvisznek a vidámparkba és önfeledten boldog vagy. Fagylalt, és óriáskerék és mindenféle móka. Aztán...késő lesz és könyörögsz a szüleidnek, hogy hadd maradj még. Megígéred, hogy jó leszel és mindig szót fogadsz. Úgyhogy megengedik. Csak hogy most meredekebbek a lépcsőfokok...megfájdul a hasad, rád tör a fáradtság és nem bírod már a sorbanállást. Hirtelen erőt vesz rajtad a sírás...az egész már nem olyan jó móka. És hallod, amint az anyukád azt mondja: "Megan, lányom mikor tanulsz végre mértéket??"

vajon lehetnek-e egy embernek olyan érzései, amitől egyszerűen erpt vesz rajta a sírás? miféle érzések támaszthatnak ekkora hullámokat?
talán az elmúlás érzése, de minden értelemben. ez már annyira közhely, de igaz az, hogy akkor érezzük szívből, hogy mennyire is sokat jelentett, mennyire hiányzik, amikor már elment.
ez nem feltétlenül a halál eseményére vonatkozhat. az elmúlásnak rengeteg formája létezik.
ha egy barát elhagy, ha egy rokon eltávozik ebből a mocskos világból egy tiszta és ártatlan világba, vagy akár egy szép emlék elvesztése.
a Kés/Alatt című sorozatban egy nő, Megan O'Hara mellrákban szenved, azt hiszi már leküzdötte, így mellimplantátumokat tetet be magának. mindez legyengítette az immunrendszerét, de erre igen kevés esély volt, de mégis megtörtént.
az ha azt mondják neked: "óó erre igen kevés esély van!" akkor sem kell szemet húnyni fölötte, mert ha még igen kevés is, de van esély, és mindent belekalkulálva kell döntéseket hozni és a messziségbe nézni.
amikor Megan megtudta, hogy már 4-es stádiumú áttétes rákja van, már nem tehetett semmi, úgy döntött, öngyilkosságot követ el.


"fura, de szinte sohasem figyelek oda, milyen zene szól egy étteremben"


és elkezdett élni. 
vajon a tény, hogy közel az alkony életem egén, arra sarkallná az embert, hogy még amit nem tett meg, próbálja meg bepótolni?
a legapróbb dolgok is jelentőséggel bírnak már. 
ahogyan a szél simítja az arcot, ahogyan az emberek nevetnek körülötted, a fák lombjának ingása, és az illatok.
vajon a halál ekkora befolyást tudna gyakorolni az életünkre?


itt tartana már az emberiség, hogy észrevétlenül elhaladunk a legcsodálatosabb tárgyak, illatok és érzések mellett, amik nélkül életünk közel sem lenne a teljességhez? a teljesség persze mindenkinek mást jelent.
már egy ekkora horderejű eseményre van szükség, mint a halál, hogy észrevegyem azt, hogy elfelejtettem élni?!
ez lenne hát az emberi elme rádöbbentős technikája, méghozzá a legdurvább változata. élvezdd ezt a szutyok kis életed, mert egy porszem vagy a történelemben!


porszem...ez persze mindig lehangoló. az a 70-80 év vagy még több jó esetben, a nagy egészet tekintve tényleg rövid, de a jelzők használata mindig viszonyítási alapot igényel. ha például az apró kérészt nézem, akkor földtörténeti korszak a mi életünk az övéhez képest.

a teljességre visszatérve, ezt is csak egy filmmel tudnám kifejteni. a film címe az, hogy The Road [Az út]. a film az atomháború utáni egyesül államokról szól. alig maradt ház épen, a megmaradt lakosság pedig hajléktalan lett és próbálnak eljutni a tengeren túlra. egy fiú és egy apa van a középpontban. a fiú már ebbe született de az apa...
a filmben sokszor álmodik. az álmaiban zöld fű...piros pipacs...nyári szellő és csodás illatok, nevetés sejtetik. 
ez a világ már nagyon más. semmi sem maradt. a fiának pedig csak mesélni tud, hogy "milyen is volt?"
borzalmas.


de kérdés az, hogy vajon mi is ezt mondjuk-e majd, hogy "milyen is volt...?"